Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Löszölő-Tökölő 2014

 

Nyolcadik Löszölő (40) és Tökölő (16)
valamint ötödik Megalöszölő (53) túrák 2014-ben.

Változtatások az előző évhez képest: Az útvonalban 6 helyen változtattunk. Lullán nem kellett kimenni a horgásztóig, hanem a tájháznál való pecsételés után, át kellett vágni a falun. Újból el kellett menni a ságvári halastóig. A vízmű házától nem Marjád, hanem a gerincen Nyim felé vezetett az út. Kási-várnál nem kellett körben lejönni, hanem egy szalagozott ösvényen lehetett rövidíteni. Marjádra Nyim felől kellett átjutni, és a horhost is ebből az irányból lehetett megközelíteni. Ezáltal a Löszölő 6, a Megalöszölő 3 kilométerrel lett hosszabb. Túránk idén a Cartographia kupa részét képezte.
 
2014. július 11. A túra előtti nap. Szalagozás. Mivel idén több a dolgom, korábban kelek. Kinézek az ablakon, és mit mondjak, nem örülök a látványnak. Ez kemény nap lesz. Az összefüggő felhőzetből kíméletlenül esik az eső. Hét év után ezt is megértük. Eddig ugye mindig a nagy meleg volt a problémánk, de hát hogy is gondolhattuk, hogy ez mindig így lesz! Tetszik, nem tetszik, a szalagoknak a helyükön kell lenniük. 
 
A rosszabbik bakancsomat veszem fel, annak már úgyis mindegy. Kiállok a kocsival és először leugrok Nyimbe. Hét óra van. A faluba érve kisebb csoda történik: itt nem esik az eső. Hurrá! Ki kell helyeznem egy táblát a Kási-várhoz vezető út elején, így a hosszabb úton, körbe kell mennem. Zsákomban két guriga szalag, a tábla és egy csavarozó gép, kezemben a kaszát hozom. A gerincre felvezető út fel van ázva, majdnem annyit csúszok vissza, mint amennyit előre haladok. A végén még a kasza nyelét is igénybe kell vennem az előre jutáshoz. Úgy mozgok, mint egy sífutó az emelkedőn. Felérve bakhátas úton caplatok. Igyekszem behozni az eltékozolt időt. Bakancsom pillanatok alatt átázik, a fű alattomosan csúszik, a keréknyomban levő sár viszont lelassít. Az elágazóhoz érve magamba döntök némi folyadékot, a nagy tempó megizzasztott. Előkapom a táblát és a csavarozó gépet. Gondosan megnézem, hogy a lenti útról is jól látszik-e, majd rögzítem egy fán. Futás tovább a várhoz. Az erdőbe beérve elkezd esni az eső, eddig tartott a szerencsém. Itt a változtatás miatt a sáncoktól a lenti útig egyenesen le kell szalagoznom. A sűrű erdőben nem érzem az irányt, így azt veszem észre, hogy egyre cikk-cakkosabban haladok. A domb közepén végleg elvesztem a fonalat. Letámasztom a kaszát egy fához, majd lemegyek a domb aljára. Tavaly még volt itt egy feltáró út, tisztán ki lehetett venni a nyomvonalát, de mostanra mindent benőtt a mellig érő gaz. Fel-alá járok az erdő szélén, alkalmas kibúvót keresve a most már szakadó esőben. A lombozat sem véd tőle, de nem nagyon figyelek rá, mert végre találok egy vadcsapást, ami egy dagonyázó hely mellett vezet el. Szorít az idő, tízre át kell érnem Lullára. Előrelátóan beszalagozom az alsó szakaszt, hogy majd lefelé lássam, merre is kell mennem. De várjunk csak, hol a kasza? Szemügyre veszem a szóba jöhető, mintegy 436 fát, de szerencsére nem kell sokáig keresnem, ösztönösen a jó irányba indulok el. Gyorsan összekötöm a két beszalagozott szakaszt, és kiszélesítem a vadak által kijárt ösvényt. Kiérve az útra egy hosszú szakasz lekaszálása vár rám, de szerencsémre a nyimiek már megtették ezt helyettem, és csak néhány makacsul behajló csalánt kell lecsapkodnom. A völgyben futó, katasztrofális állapotú úton visszacsúszkálok a faluba. A kocsiban jövök rá, hogy néhány iránytáblát otthon hagytam, így vissza kell mennem értük Kilitire, és Siófok felé kell kerülnöm.
 
A jónép, mivel az időjárás nem alkalmas fürdésre, mit csinál ilyenkor? Autózgat az esőben. Óriási a forgalom, majd szétrobbanok. Végre Endréd felé kanyarodva már nyomhatom a gázt. Az Ali-rét felé vezető betonúton autóból rakom a szalagokat, így ezt a részt hamar letudom. Elkeserít, hogy az egy hete kihelyezett, Böre-várhoz irányító táblát időközben valaki lelopta. Kénytelen vagyok két szalaggal jelezni a letérést. Gyorsan áttekerek Lullára, és beszalagozom a Jabapusztáig tartó mintegy két kilométeres szakaszt. Ezzel hamar megvagyok, elég rá tíz-tizenkét szalag. Az autóút mellett visszarohanok a kocsihoz. Az eső kitartóan esik. Nem olyan vészes, de már kezdem unni. Helyi pontőrünknek, Mártinak beadom a szatyrot, amiben a feladatukhoz való kellékek vannak, és már zúdulok is haza. Zamárdi környékére érve ismét ömlik az eső. A forgalom elképesztő, de még így is dél előtt hazaérek. Lehámozom magamról szanaszét ázott ruháimat, és rávetem magam az ebédre. Félve hívom fel Bódis Józsit, hogy ebben az időben kocsival ki mer-e vinni az erdőbe. „Gyermekem, ha nem kell meredek utakon a völgybe lemenni, akkor nincs baj, mert nem biztos, hogy vissza tudunk jönni, és legkésőbb ötre haza kell érnem.” Nekem elég, ha a háti gerincúton elvisz, és nem kell „üresben” végigjárnom az egész erdőt. Az 53 kilométerből nagyjából 20-at kell beszalagoznom, de ezek a szakaszok térben távol helyezkednek el egymástól. Egy napba, főleg ilyen időben ez biztos nem férne bele. Előveszek egy garnitúra száraz ruhát, de a sáros bakancsot húzom fel, mert holnap szükségem lesz az újra. Irány Ságvár!
 
A meteorológusok azt jósolták, hogy a Dunántúlon délutánra megszűnik a csapadék, ennek ellenére most is kitartóan esik. Beülünk Józsi Lada Nivájába, és megcélozzuk az erdőt. „Gyermekem. Megnéztem a műholdképeket, és valóban úgy volt, hogy elmennek a felhők keletre, de a Duna fölött egy része visszakanyarodott felénk.” Ez már komoly szívás. A háti útra felvezető csapás aszfaltozott, úgyhogy a meredek részen nincs gond, a gerincen terpeszkedő pocsolyák, meg nem okoznak nagy gondot a terepjárónak. Élvezzük a csúszkálást. De hát előbb-utóbb ki kell szállnom a langymeleg utastérből. Megbeszéljük, hogy hol találkozunk és nagyjából mikor. Felhelyezek egy iránytáblát, és már veszem is elő az első tekercset a zsákomból. Két kilométer lefelé egy látványos vízmosás mellett. Ez az egyik kedvenc részem. Bár a múltkori tereprendezés alkalmával összefutottam egy vaddisznóval és malacaival (néhány dermesztő pillanatig nézegettük egymást, majd dühös morgás kíséretében elszeleltek), most nem találkozom egy állattal sem. Viszont az eső megint egyre jobban szakad. Menet közben sokan hívnak, hogy megtartjuk-e a túrát? Hangjukon azt érzem, hogy ugye nem? De már túl késő visszakozni. Nem akarok hazudni, így bevallom, hogy kriminális a terep, de bízom a holnapi előrejelzésekben, amik jó időt és szelet jósolnak. Remélhetőleg szikkad valamennyit a sár.
 
Ekkor a Betyárbarlang alá érek.
 
A hozzá tartó emelkedő extrém meredek, az ösvény együtt lejt a domboldallal. Mivel a szakadatlan esőzéstől nem tud száradni, egyszerűen képtelen vagyok rajta talpon maradni. Valahogy felevickélek mintegy tíz métert, aztán elfogynak a fák, amikbe meg tudnék kapaszkodni. Egy kb. 8 méteres szakasz teljesen nyílt, már látom, hogy ezen sehogy sem jutok fel. Szemügyre veszem az alatta levő avaros területet. Szintben átküzdöm magam fától-fáig egy ledőlt, korhadt fatörzsig, amin aztán lassan feltornázom magam az ösvényig. Itt még mindig csak az út felénél vagyok. Most jön a legmeredekebb rész. A sárban térdelve, gyökerekben és ágakban kapaszkodva araszolok a bejáratig. Már elég magasan vagyok ahhoz, hogyha kicsúsznék, komolyabb sérülést szenvednék. Kezd félelmetes lenni, de végül kifulladva feljutok a platóig. Negyed óráig tartott ez az ötven méteres szakasz. Nagyon elfáradtam, de nincs idő pihenni. Még mindig felfelé kell mennem, viszont már nem olyan kitett helyen. Végre vízszintesre vált az út. És ekkor olyat látok, amit eddig még sosem ebben az erdőben. Muflonokat. Sónyalogatót vesz körbe egy kos és három nőstény. Egyikük éppen felágaskodik a sókockához, de amikor észrevesznek, elszaladnak. A kossal még egy darabig farkasszemet nézünk, hatalmas szarvai összetéveszthetetlenek. Ez itt bizony tényleg egy muflon, tényleg hihetek a szememnek. Végül ő is a háreme után ered. A találkozás okozta eufóriát Józsi telefonja töri meg. Sáros kézzel előkaparom zsebemből a mobilt. „Hol vagy már gyermekem?” Ecsetelem neki a mászó kalandomat és a muflonokat. Mivel vadász is, némi irigységet hallok ki a hangjából. Szívesen lett volna a helyemben. Kezdem élvezni ezt a szalagozást. És már mintha az eső is csillapodna.
 
Tovább haladunk Flóra-hegy felé. Néhány helyen hatalmas pocsolyákon kell átgázolni. A kijárt út kevés lehetőséget ad a manőverezésre. A jármű arra megy, amerre az út engedi, de az orosz mérnöki zsenialitás jól vizsgázik. Itt hamar megvagyunk a szalagozással. Rövid szakasz és kocsiból megoldható. Józsi kíséretével már csak egy terület van vissza: Gámpuszta. Ez egy nyílt rész, szántóföldek között futó utakon. Egyikünk sem számít már problémára. A szalagokat szintén az autóból kiugrálva helyezem fel. Ám egy kisebb emelkedőn beüt a krach. Lecsúszunk az útról. Még egy méter oldalra, és meredek lejtő következik, ahol biztos fejre áll a kocsi. Józsi visszatolat valamennyit, majd lendületből felhúz az emelkedőn, másodszor már nem siklik ki. Természetesen idén is kihelyeztek ide méhkaptárakat. Korábbi alkalommal megtisztítottam egy átjárót, hogy ne közvetlenül közöttük kelljen elmenni. Most megbeszéltük a tulajokkal, hogy a hétvégén ne pergessenek.
 
Józsiékhoz érve átülök a kocsimba, és lecsorgok a Petőfi utca végére. Még egy utolsó erőpróba vár rám. Nyimig van vissza jó hat kilométer séta. Nem kell sűrűn rakni, de a vége felé már kezd fogyni a muníció. Az utolsó darabokat ketté kell vágnom. Nyim fölé érve telefonálok Árpi barátomnak, hogy jöhet értem, de hozzon valami harapnivalót, mert azzal nem készültem, és kezd leesni a vércukrom. Nagyjából egyszerre érünk a faluba. A kocsiban befalom a sós kekszet, meg valami édeset, de még mindig nincs vége a munkának. A szőlőhegyen van egy 130 méteres szakasz. Ez már gyerekjáték az előzőekhez képest. Aztán végre végleg a kocsimba ülök. Van időm gondolkozni. Kíváncsi leszek, hogy ennek a sok vesződségnek lesz-e eredménye? Hányan fognak eljönni? Hogyan visszük ki a pontőrök egy részét? Mi lesz a Betyárbarlanghoz vezető ösvénnyel? Ebből bizony botrány lesz.  
 
                                                                                +++++
 
A túra délelőttje általában eléggé stresszes. Ha valamit nem jól csinálunk, akkor a délutánja is. A reggeli káoszról csak töredékes emlékeim szoktak lenni. Rengeteg mindent kell egyszerre csinálni. Megszervezni a pontőrök kijuttatását, beüzemelni a számítógépet és nyomtatót, táblákat kirakni, a starthelyek kellékeit kihelyezni, meg egy csomó más apró dolgot. Idén még a Cartographia kupa képviselőit is fogadni kellet és nekik helyet biztosítani. Szóval nagy a pörgés. Sok apróságot kellene észben tartanom, problémákat megoldanom, de sajnos ezek egy része így is elsikkad. Egy ismerős kérdezne valamit, de a személyzetből keres valaki fontos ügyben, ám közbevág egy telefonáló pontőr, vagy informálódó túrázó. Csupa félbehagyott beszélgetés, levegőbe elszálló mondat, rohangálás. Aztán tíz óra körül csillapodik a helyzet, kiüresedik az udvar. Mindenki a helyén, a túrázók a terepen küzdenek. Ilyenkor kezdek azon aggódni, hogy elég jók-e a jelzések és az itiner. Mert jönnek ám az ingerült telefonok, hogy akkor merre is kell itt menni tulajdonképpen? Most szerencsére jobb a helyzet, mint tavaly. Csak egy ember hív, de vele is hamar tisztázzuk a helyzetet. Amúgy mindenki megoldotta a felmerülő problémáját.
 
Érdekes a túra idei megítélése. A legrövidebb távról beérkezőktől kivétel nélkül dicséreteket kapok. A löszölőktől szintén, ám megjegyeznek egy-két helyet, ahol elkavarodtak, de kis távhosszabbítással megúszták a dolgot. Egy, a leghosszabb túrán induló háromfős csoport viszont erős szakmai kritikával illeti a térképet és a leírást. Tehát most is kapok hideget-meleget. Még mindig nem tökéletes minden.  
 
                                                                                +++++
 
Végül is sikerült minden pontőrt kijuttatnunk a helyére, mivel az egyik terepjáró „házi gyártmány” volt extrém terepre. Bajban is lettünk volna nélküle, mert napközben a többi ajánlkozó terepjárós zöme valahogy elszivárgott. A meredek ösvények járhatóvá száradtak a nap folyamán, az idő pedig szép napsütéses volt végig. Jól végződött minden. Ha nem lett volna a pénteki özönvíz, biztos megdőlt volna a nevezői létszám rekordja. Most a két hosszú távra többen neveztek, mint tavaly. Hiába, a profikat nem tudja elriasztani egy kis sár. A rövid táv érthető okok miatt rosszabbul szerepelt. Gondolom főleg a családosok döntöttek úgy, hogy most kihagyják ezt a lehetőséget. Meglepő volt, hogy viszonylag kevés helyi és siófoki indult, míg Budapestről, sőt egész Pest-megyéből rengetegen érkeztek.
 
                                                                                +++++
 
Általában az előzőekhez hasonló sorokkal szoktam lezárni a beszámolókat, de hátra volt még a szalagok másnapi leszedése, ami megér még pár mondatot. A főszereplő most is az eső volt. Délelőtt leszedtem a Lulla környéki részt, és a halastó-Nyim szakaszt. Délután gyalogszerrel indultam el a hát-úton. Árpival megbeszéltük, hogy majd szólok, ha közeledek Gámpuszta felé, és akkor kijön értem kocsival. Időjárási előrejelzést nem néztem, gondoltam a pénteki mennyiséggel le van tudva pár hétre a dolog, így az esőkabátomat sem cipeltem feleslegesen.
 
Sarokerdőnél próbálok leparkolni. Itt egy nagy pocsolya tölti ki az utat teljes szélességben. Egy felhagyott füves úton kell megkerülnöm, hogy biztonságban tudjam az autót. Az időjárás kitűnő, gyors tempóban fosztom meg a fákat szokatlan sallangjuktól. Észre sem veszem, és már Flóra-hegyen vagyok, ahonnan csak visszafelé kell menni. Pihenek 10 percet. Az égen pufók bárányfelhők úszkálnak, esőnek semmi jele. Háromnegyed óra alatt érek a Képes-fához, ahol egy sétálgató családdal futok össze. A kettős kúthoz érve hallom meg az első morajlást. A rétre kiérve már többet látok az égből. Déli irányban elképesztően sötét az ég. Emelkedő jön, és nem volt tervben a tempó gyorsítása, viszont azt sem szeretném, hogy kint érjen egy zivatar. A tetőre felérve, már jobban szemügyre tudom venni a felhőzetet. Úgy néz ki, nem az én irányomba mozog, hanem velem párhuzamosan. Én valahol a szélétől pár száz méterre lehetek, és amúgy is távolodom tőle északra, Siófok irányába. Egyenlőre. Hívom Árpit. Azt mondja, bent a faluban már szemerkél. Innen rálátásom van Ságvárra, és valóban arra, mintha fátyolosabb lenne a levegő. Viszont felettem még javában süt a Nap. A hamis illúziót egyre közelebb csapkodó villámok törik meg. Mondom Árpinak, hogy siessen, mert ha felázik az út, nem biztos, hogy vissza tudunk evickélni. Elkezdek futni, amit nem szeretek, főleg nem a bakancsos, farmeres változatát. Sokszor meg is kell állnom levegőt venni. Eddig nem volt baj, nem esett egy csepp eső sem, de most vissza kell fordulnom dél felé. A szántóföld közepén kezd el szemetelni. Átbújok a fasoron. Árpi sehol, de éppen hív, hogy elakadt egy pocsolyánál, nem tud tovább jönni. Görcsölő izmokkal tovább futva megkapom nyakamba az égi áldást. Árpi kocsija a távolban fehérlik. Mire elérem, teljesen elázok. Gyorsan bepattanok és megpróbálunk kitolatni az endrédi földútra. Ez még megy is, és a kereszteződésben is sikerül irányba fordulnunk, már csak mintegy két kilométert kell valahogy leszambáznunk a faluig. Az út pillanatok alatt mélyen felázott, az öreg Citroën AX abroncsai próbálnak rajta kapaszkodót keresni. Negyed óra alatt, csúszkálva, farolva lejutunk nagyjából féltávig, egy fenyőerdő mellé, ahol végleg elakadunk. Úgy döntünk, megvárjuk, hogy teljesen elálljon az eső, talán akkor majd jobb lesz a terep. De egyszerűen nem akar a felhő széle közelebb kerülni. Bő fél óra várakozás után úgy döntök, kiszállok a kocsiból és segítek megtolni, hátha így jutunk valamire. Nagyon nem jó érzés kilépni a sárba és a szemerkélő esőbe. Szerencsére a csúszós sár, ami a problémát okozza, most nekem segít, mert a felszínén könnyebben tudom tolni az autót. Ezzel a módszerrel megközelítjük a falut mintegy négyszáz méterre. Látjuk a templomokat, a focipályát és az első utcákat. Már szinte bent is vagyunk. De mégsem. Mert az út egy helyen elkezd oldalirányba lejteni, ami a kocsit kivezeti az út szélén lévő vízfolyásba. Már csak ez hiányzott. Nagyon dühítő. Próbálunk fadarabokat és kukoricaszárakat a kerék alá tenni, de csak tolja maga előtt őket. Puszta kézzel kaparjuk ki a sarat a gumik alól. Ez sem működik. Feladjuk a küzdelmet. Nagyon elfáradtam. Kénytelenek vagyunk segítséget kérni telefonon néhány cimborától. Együttes erővel végre kiszabadítjuk a járgányt és lesegítjük a járható részekig. A járgány és mi is úgy nézünk ki, mint a disznók. Innen az első utunk a benzinkútra vezet, ahol kiderül, hogy már csak pár csepp van a tankban. Mindenki jól megbámulja a verdát. Az újabb adag zuhétól nem lett kisebb sarokerdőnél a pocsolya, de szerencsére a füves úton vissza tudok lavírozni az aszfaltosra. Azért az én kocsim is jó sáros lett.
 
Másnap még a hónom alatt is izomlázam volt. Itt látszik, hogy nekem nem egy, hanem három napig tart ez a rendezvény, és most nem a túra napja volt a legérdekesebb.
 
STATISZTIKA:
 
Nevezők:    Tökölő 219 (121 új) 216 teljesítő
                   Löszölő 77 (48 új) 77 teljesítő + Csutora, a kutya
                   Megalöszölő 39 (25 új) teljesítő 39
 
Települések: 76 (22 új) legtávolabbi: Záhony (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) 
Nevezők településenként: Budapest: 88!, Ságvár: 37, Kaposvár: 31, Siófok: 27, Székesfehérvár: 24
Legfiatalabb teljesítők: Tökölő: Tamás Fülöp (6) Budapest, Löszölő: Eck Anna Laura (10) Tatabánya, Megalöszölő: Varjas András (21) Tatabánya
Legidősebb teljesítők: Tökölő: Göndöcz István (86) Fonyód, Löszölő: Szemkeő Ferenc (73) Székesfehérvár, Megalöszölő: Kovács Károly (74) Vác
A nyolc alkalommal 195 településről 1377 túrázó érkezett hozzánk, ebből 11-en minden rendezvényünkön részt vettek.